Gyermekénünk

1.0Lélekmelegítőhttps://lelekmelegito.cafeblog.huPhoebehttps://lelekmelegito.cafeblog.hu/author/phoebe/Gyermekénünk<h2><a href="http://hogyanlegyelboldog.freeblog.hu/archives/2011/01/24/Mit_tanuljunk_a_hromvestl_Mit_nyomjunk_el_a_hromves_nnkbl/" rel="bookmark">Mit tanuljunk a háromévestől? Mit nyomjunk el a hároméves énünkből?</a></h2>Egy kicsit személyes indíttatású lesz ez a poszt, (mondjuk a többi is az), azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent eltanulhatok a hároméves gyerekemtől. Ami csak javíthat a hétköznapjaimon. És van egy sor olyan tulajdonság is, amit felnőttként gyakran rosszul kezelünk, mert mindenkiben lakozik egy hároméves én. Hihetetlen, de igaz, hogy egy hároméves mindennek tud örülni. Vegyük a mai napot!Ha reggel azt mondom neki, hogy felveheti a rózsaszín baglyos pólóját, akkor majd kiugrik a bőréből. Ha folytatom, hogy elmegyünk a könyvtárba, és visszavisszük a könyveket, akkor szaladgál a boldogságtól. A boltban mindig árulnak forró leveseket, és gyakran veszünk egy adagot, amit ketten eszünk meg egy kis kenyérrel, ott helyben, a kocsiban, mert tovább nem képes várni. De ha meghallja, hogy veszünk levest, és majd kint megesszünk, ugrál örömében. Egy ideje átragadt rám ez a mentalitás, ugrálni nem ugrálok ugyan, de nagy örömmel közelítek az addig teljesen semleges levespulthoz. Ma is ettünk egy levest együtt, és észrevettem magamon, hogy ezt a teljesen semleges dolgot, a gyerek hatására egészen nagy örömmel várom, azaz a hozzáállásom változott meg egy mindennapinak mondható eseményhez. Arra gondoltam, hogy más eseményt is nézhetek más szemmel, és noha a mosást vagy a porszívózást nem fogom kitörő örömmel várni, mindennapi cselekvésekhez kapcsolhatok örömkódot, és máris jobban telik egy nap. Feladat: keressünk a napunkban valamit, amit könnyen tudunk örömmé alakítani.Pl vigyünk egy jó könyvet a metrón való zötykölődéshez, és akkor ahelyett, hogy a tömegen, meg a szagokon bosszankodnánk, várni fogjuk az utazást, mert várni fogjuk a könyvünk folytatását!(kipróbált módszerem) Nos, amit biztosan érdemes elfojtanunk a megmaradt hároméves énünkből, az két dolog, a most-azonnal-kell-mert-ha-nem-toporzékolok, azaz a kivárás hiánya és a két-percig-elfoglalom-magamat-aztán-ráunok, avagy a kitartás hiánya. Szerencsére ez utóbbival soha nem volt gondom, már gyerekként is letettek egy adag színes filccel, és órákig elrajzoltam,de a kivárással küzdöttem magam is. A kivárásban azonban az a nehéz, hogy az ember viszonyít másokhoz. Amikor 18 évesen nem volt pasim, akkor bosszantott, hogy másoknak már volt, amikor 23 évesen egy pocsék munkakörben húztam az igát, akkor is bántott, hogy másoknak már normális helyük van, vagy csak én képzeltem, hogy van, és egyből elfogott a görcs, hogy meddig kell még várnom, hogy az életem sínen legyen? A viszonyításról akkor szoktam le, amikor a gyerekem megszületése után szorongási beteg lettem. Noha a gyerek megszületése általában másoknál extatikus élmény, és boldogság, nekem be kellett látnom, hogy velem nem fog így történni, bármilyen fájó is ezt elfogadni. Akkor kezdtem fókuszálni arra, hogy az én életem hogy fog alakulni, nem a másoké, csakis az én megtett utam kezdett számítani. Mivel a környékemen sem volt olyan, akit érintett volna a probléma, hamar rájöttem, hogy megértésre nem igazán számíthatok, az emberek egyszerűen infóhiányban szenvedtek erről a dologról, és mindenki jött a sztereotípiákkal, amikre magam is vártam, hogy mennyei boldogságban kell úszni a kakis pelenkák közt. Ehelyett én arra fókuszáltam, hogy volt-e a napomban két perc, amikor nem rémképek közt szorongtam, jobb volt-e ez a hét, mint az előző, ki merek-e menni a lakásból a sarkon túl, és a többi. Nagyon elkezdtem figyelni a saját fejlődésemre, a saját megérzéseimre, nem kárhoztattam magam, hogy még egy év múlva is csak annyit tudtam elérni, hogy éjjel tudjak aludni, vagy hogy a napban tíz perc volt, amikor nem szorongtam, de nem is merültem el az önsajnálatban, minden kis előrelépést ünnepeltem. Időnként elkaptak a kételyek, hogyne kaptak volna el, amikor az orvos sem tudott semmi biztatót mondani, de arra gondoltam, hogy csak kimászom ebből, annyira nem lehetek szerencsétlen. Van egy metróállomás, ahol a felfele vezető út végtelen hosszan vezet ki a sötétségből a napfényre. Sokáig úgy képzeltem, a teteje,a fény a gyógyulás, és én haladok ezen az úton, még, ha lassan is, felfele. Sokszor "bemértem", hol is állok ezen az úton, visszanéztem lefele, hogy mit tettem meg, és előrenéztem, hogy hol van a cél. Később egészen hasonlóan álltam a céljaimhoz is hozzá. Elkezdtem lerázni a negatív viszonyító gondolatokat, hogy bezzeg ez itt tart, az annyit keres, és egyszerre végeztünk, és arra kezdtem fókuszálni, hogy nekem mi számít, én mit akarok elérni. Amikor sikerült valami részcél, azt ünnepeltem, amikor várni kellett, akkor vártam alázattal, gyakran visszatekintettem, hogy honnan indultam, és mit teljesítettem. Ez utóbbi -metrólépcsős módszer-, mindig nagy segítségemre van, mert erőt és önbizalmat meríthetek a már elért sikerekből. Mert olyanok mindig vannak, de negatív belső beszéddel simán lebeszéljük magunkat róluk. Feladat: fogalmazzunk meg egy általunk elérni kívánt teljesíthető célt. Kezdjünk tervezni, hogy hogyan jussunk el a megoldásig. Kezdjük el lépésenként a felé haladást. Találjunk egy hosszú metrólépcsőt, ha nincs, egy aluljárólépcsót, egy lépcsőházi lépcsőt, és néha "másszuk meg".Gondolatban fókuszáljunk a célra. Az elején a lépcső alján fogunk állni gondolatban, ahogy haladunk előre a célmegvalósítással, egyre több lépcsőfokot kipipálhatunk. Készüljünk fel a megrekedésre is időnként, de soha ne hagyjuk el a lépcsőt, csak mert három hete megrekedtünk a harmadik lépcsőfokon.Hiszen pont ez a lényege a lépcsőnek, lassan, és kitartóan kivárjuk, amíg a célunk, mi, és a körülmények összhangba kerülnek, és feljebb tudunk lépni.Kis céloknál két hét is elég a megmászáshoz, nagy, hosszútávú terveknél két év is lehet, vagy több.rich