Emlékszem, amikor huszonöt évesek lettünk (tizenegy éve ennek), az egyik barátnőmmel megállapítottuk, hogy atyaég, mennyit változtunk öt év alatt. Erre a pasija (azóta férje) azt mondta, hogy és mennyit fogtok változni 25 és 30 közt! Fancsali pofát vágtunk, ugyan már, komoly felnőtt és érett személyiségnek éreztük magunkat. Pedig igaza volt. Ő akkor már tudta, mert jóval harminc felett járt, mivel jár egy komoly, több éves együttélés, egy házasság, egy kisbaba születése, és az, amikor szülővé válik az ember, a család és karrier közti lavírozás, amiről fogalmunk nem volt, pár év munkával a hátunk mögött. Tudta azt is, milyen egy elrontott házasság, egy válás is a háta mögött volt. Nem tudtuk, hogy az elvárásaink és a magatartásmintáink, mint szakembereknek meg fognak változni, amint kellő rutinra teszünk szert a munkában, és azt sem, hogy ahogy már a családunk megélhetése lesz a tét, akkor is egész másként fogunk gondolkodni a munkáról.
Még egy dolgot sokáig nem tudtam. Amikor pörgött az életem (a gyermekem születése előtt), -egyik kötelező után futottam a másikhoz, aztán még valahova a milliónyi dolog közé beiktattam a csacsogást a barátnőkkel, és állatira boldog és elégedett voltam azzal, hogy mint a mérgezett egér futok az életem után-, nos ebben az időben szinte semmi önismeretet nem szereztem.Sodortak az események, ami akkor nagyon tetszett, úgy tűnt, hogy igazán fontos és minőségi az életem, hogy ennyi helyen kell lennem egyszerre. Az igazság az volt, hogy csak rohangáltam. Azzal, hogy nem álltam meg, és nem gondoltam soha át a dolgokat, maximum este, elalvás előtt, de leginkább zsákként dőltem el az ágyon, csak a mennyiségre adtam, de nem a minőségre… Akkor azt hiszem, mégiscsak ez kellett nekem, hogy önállónak lássam magam, elfoglaltnak, felnőttnek.
Lelassítani nem volt könnyű feladat.De valahogy az életem is úgy alakult, hogy kellett lassítani, és aztán az energiám is nagyon megcsappant. Képtelen lennék a régi fordulatszámon valaha is pörögni. A lassulásban bizony sokkal több idő jut az elmélkedésre. Rájöttem, hogy harminc és a negyven közt is nagy a fejlődés, most, félúton is érzem, hogy már sok minden változott. Az ember olyan határozott elméletekre tesz szert magával és a külvilággal kapcsolatban úgy huszonöt éves koráig. A következő öt év arról fog szólni, hogy ezek az elméletek sorban megbuknak, és felülíródnak és megváltoznak és alakulnak. Harminc felett kezdenek az új elméletek megszilárdulni, talán azért, hogy aztán harmincöt és negyven közt megint sorra megbukjanak?
A szomorú az, hogy amikor nyolcvan évesen már állati bölcs leszek, senki nem fog rám hallgatni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: