Gyász

Abban az időben, amikor külföldön éltem, megszoktam, hogy minden élethelyzetre, életeseményre tanácsadó könyvek százai állnak rendelkezésemre, ha én egyedül nem boldogulok vele, vagy mélyebben érdekel a téma. Nagyon megnyugtató volt ez számomra, főleg idősebb barátok, rokonok híján.

Egy hónapja, hogy elvesztettem az egyetlen szülőmet. Akkor kezdődött egy olyan riasztó hullámvasút, hogy kétségbeesetten keresgéltem először magyar oldalakon, majd néhány semmitmondó cikkecske után angolul elérhető, lehetőleg szakirodalomban, hogy mindez, amit éreztem, rendjén van-e? Ráadásul, a gyász témakörében különösen megtévesztő módon átemeltek egy négy szakaszos folyamatot a gyászra, ami valójában nem a gyászra vonatkozik, hanem a halál elfogadására, halálos betegség esetében (ezek: hitetlenség, düh és alkudozás, depresszió, elfogadás). Alkudozás?Ugyan mit lehet itt már alkudozni? Nem is értettem az egészet, míg el nem jutottam az eredeti anyagig, ami leszögezi, hogy a halálos beteg reakciójáról van szó, nem a gyászolóéról.

Ami leginkább segített az elolvasott cikkekből, az az, hogy mindenki másképp reagál, ne várjunk magunktól egyfajta reakciót, és hagyjunk időt, adjunk időt magunknak. A szülőm hosszú betegség és szenvedés után,több orvosi mulasztás miatt is távozott. Már az élete utolsó két hetében csak sírtam. Úgy képzeltem, hogyha meghal,-hiszen naponta búcsúztam már tőle- a sírás majd ugyanúgy folytatódik, csak sírok és sírok, aztán valahogy megnyugszom. Így volt ez régen, amikor gyerekként elvesztettem a másik szülőmet.

Nem ez történt. Mikor reggel telefonáltak egyszerűen nem éreztem semmit. Ezen annyira megdöbbentem, hogy órák múlva már fent lógtam a neten, mert a semmi mellett páni félelem fogott el, hogy megőrülök. Hamarosan megnyugodtam, angol nyelvű fórumozók százai tették fel a kérdésemet, mi folyik itt? Napokig éltem ebben a bénultságban. A bénultság mellett extrém szorongást éreztem a gondolatra, hogy nincs, ezért ezt elhessegettem magamtól. Legalább egy hét telt el így, és pokoli volt. Nem tudtam sírni, ez megrémített. Dühös voltam, az egész magyar egészségügyre és orvostársadalomra. Joggal.Semmire nem emlékeztem szinte a szülőmből, csak az utolsó két rettenetes hónapra a kórházban. Ijesztő volt.

Végül nagyon lassan csökkent a rémület, elutaztam gyerekkorom nyarainak színhelyére, és ott az első este sikerült sírni, és megkönnyebbülni kicsit. Ami döbbenetes volt számomra, mindkét szülőm egyszerre gyászoltam, noha 25 éve, hogy az egyiket már elvesztettem. Olvastam valahol, hogy a “felnőtt árva” érzés is komoly trauma, amikor egyszercsak egyedül marad az ember a világban. Hiába van esetleg párja, saját családja, az árvaság érzése akkor is megmarad. Ezt is fel kell dolgozni. Nagyon fontos volt a környezetváltozás, a szenvedés, kórház lehangoló bevillanó képei helyett előkerültek a gyerekkor szép emlékei, és sok kedves emlék a szüleimről. Nagyon sokat oldódott a szorongásom, és a helyét egyfajta mélabú vette át.

Néhány napja a temetésen már azt éreztem, amit normálisnak fogadtam el: keserves bánatot. Ugyanakkor a temetés sem olyan volt, mint amilyenre gyerekkoromból visszaemlékeztem, akkor rettenetesnek éltem meg, most egyfajta elengedésnek és lezárásnak, különösen azért, mert majdnem egy hónap telt el a halála és a temetése között. Azt hiszem, nagy utat tettem meg ezalatt a gyászmunkával, a bénultság, pánik, szorongás átadta a helyét a tudatosításnak, majd a fájdalomnak és szomorúságnak.

Azzal is szembesülnöm kellett, hogy a környezet kb két-három hét után már el is felejti, hogy gyászol az ember, pedig körülbelül ekkor kezdi csak felfogni a gyászoló a hiányt, azt hogy hiányzik az elhunyt. A gyász nagyon hosszú folyamat és bizonyosan lesznek újabb szakaszai is, mindenesetre nem szabad megriadni attól, ha nem úgy gyászolunk, ahogy hittük, hogy fogunk.

Remélem, aki hasonló, szomorú helyzetbe került, és sok kérdése van, talán erőt tud méríteni az én tapasztalatomból, illetve azáltalam máshol olvasottak leírásából.